Képzeljétek el azt az embert, aki nap mint nap leugrik a szikláról az óceánba, kb. húsz méter magasból. Az elég sok, igaz? Nagyjából a hatodik-hetedik emelet. Mire gondolhat ez az ember, amikor leugrik? Nyilván az ebédjére, mert ha túléli, akkor fel tudja venni a pénzt, amit befizettek rá és megebédel. Ezen kívül mire gondolhat még? Vajon van-e olyan gondolata fönt, az ugrás előtti néhány másodpercben, hogy “de király vagyok”? Az összes olyan ugrónak, akinek ilyen gondolata van fönt, ebben a pillanatban, annak nem lesz ebédje. Mindenki más, aki azt mondja, hogy ma nem ugyanonnan fúj a szél, mint az előző ezer ugrásnál, ma nem is ugyanolyan erővel fúj, ma nem ugyanolyanok a hullámok, ma nem ugyanazok az emberek néznek, nem ugyanazok a fényviszonyok, tehát teljesen másképp látom húsz méter magasból a célpontot, ma nem ugyanúgy működik a szervezetem, mint az előző ezer ugrásnál… Hogy mennyire nem ugyanúgy? Mennyire nem ugyanolyan? Egy kicsit. Viszont ami fönt néhány millimétert másképp mozdul, az lent négy-öt méter eltérésnek fog számítani, ami életbevágóan lényeges eltérés lesz. Lehet, hogy 4-5 méterrel arrébb már egy szikla van, és ő ott, a túl alacsony vízszintnél fog becsapódni. Ezért az ember arra gondol fönt, hogy “egy senki vagyok, akinek ez élete első ugrása”, amit majd akkor folytathat nagyobb tapasztalattal, ha most jól csinálja. Igaz? Ezt nekünk is el kell tudnunk képzelni. Nem kell pontosan megtanulnunk, és nem kell hozzá leugranunk. Most csak el kell képzelnünk, hogy nekünk is így kellene élnünk, amikor valamit el akarunk érni. Ilyen gondolattal.
Szokták azt mondani, hogy: “legyél alázatos, tiszteld az életet”. Én azt mondom, hogy erre nem feltétlenül van szükség. Nem kell alázatosnak lenni, nem kell tisztelni az életet. Végeredményben csak egyszerűen át kell gondolni az életet. Át kell gondolni saját magunkat, és a saját életünket, meglátva, érzékelve a realitást. Ebből automatikusan megszületik egy olyan viselkedés, ami kívülről úgy néz ki, hogy alázatos vagy az élettel szemben, és tiszteled az életet. Azt is mondhatnánk, és talán jobb kifejezés is, hogy ezzel megjelenik benned a felelősség. Ha persze éppen ez nem megy neked, akkor lehet, hogy úgy kell erre téged rávezetni, hogy “légy alázatos”. De az alázat, a tisztelet, csak az okozat. Az ok, a miért. Ha reálisan átgondolod az életedet és benne saját magadat, az okkal kerülsz tisztába, nem az okozatot próbálod megvalósítani miért nélkül. Bárki bármennyit tanult, bárki bármennyit tud, bármit elért az életben, ez nem biztos, hogy a következő másodpercben is értékes marad. Ezért úgy kell hozzáállnunk a következő feladatokhoz, mint amikor még nem tudtunk semmit. Csináltuk már százszor? Rendben, vannak tapasztalatok. Sikerült a százból 80-szor? Rendben, ez jó, ez azt jelenti, hogy a szervezet már nagyon sokat tanult, és képes lehet a gyakorlatban is rutinszerűen csinálni. De a 101. alkalom teljesen más lesz. Mitől? Attól, hogy másképp csinálod, mert minden megváltozott, te ezzel tisztában vagy és ezért ez a te esélyed arra, hogy fejlődhess.
(Részlet a Hétköznapi Varázslatok című Életmodellek Szemináriumból, 2016.09.24-26.)
